Hát ez sűrű lett...
Az a jó abban, hogy bakancsban vágsz neki a városnak, hogy nemcsak állva hagyod a többi túristár a lejtőn, de a domb alján hagyod őket, amikor oda jut a helyzet, hogy sziklát is kell mászni. A város tetején lévő erőd meglehetősen impulzív. Olyan domb ez itt, ami azért nőtt ide, hogy erőd legyen a tetején. Nem tudom, hogy hány közepe van a világnak, de az egyik ott van annak az erődnek az egyik bástyáján. Meg is van jelölve egy nagy kereszttel. Beleálsz körülnlézel és érzed, hogy bármerre lépnél el egy kicsit odébb lennél, mint lenned kellene. Konkrétan nehéz volt elszakadni a helytől.
Nagyon jókor jöttem egyébként. A fontosabb helyeken még vannak túristák, de ha egy kicsit letérek az útról valami kaktuszos ösvényre, máris tök egyedül vagyok. Magányosan szendvicseztem a környék legmagasabb pontján, virágzó kaktuszokkal meg babérbokrokkal körülvéve.
Virágzás. A katkók itt valahogy mások lehetnek. Van ez a katedrális itt. Gigantikus, stílusegyveleg, tengelye valahogy a városnak. Ez most mindegy. A furcsa a kertjében van. A kertje egy klisé. Sövények közt víz ösvények, kis szökőkutak. Az egész pálmák és egyéb trópusi izék alatt. Baszki nem lehet rá mást mondani, minthogy pazar, meg hogy gyönyörű. Na szóval... Virágzik ott valami este. Ott a templomkertben. Már az egész kert hangulata is ilyen, de ez az illat, ez mindennek a teteje. Milyen már, hogy az első a második és a harmadik dolog is, ami az embernek eszébe jut az a szex, amikor véletlenül a templomkertben sétál? Durva afrodiziákum lehet ez a cucc.
Khmmm... Voltam Picasso kiállításon is. Ezzel kapcsolatban van valami fontos, amire ráfogtam a helyiekkel kapcsolatban. (Már azon az ellentmondáson túl, hogy míg beszéd közben ordítanak, ha fel akarják hívni magukra egy messze álló másik figyelmét, akkor pisszegnek.) A Picasso az jó. Van egy olyan határozott érzésem, hogy én értem ezt a faszit. Ez a srác ez viccel. Minden második képén mosolyogtam. Ahogy vannak zenék amiket nehéz meghallgatni, úgy vannak képek, amiket nehéz nézni. Na ezek itt pont ellenkezőleg. Lehet hogy csak Malagán, de nekem nagyon könnyű olvasnom Picassot. Daliba továbbra is elfáradok, de Picasso olyan mintha úgy gondolkodna mint én, amikor viccelek, csak mélyebben.
Nem erre fogtam rá. Tök erős volt a tárlat, amit a picassók mellé adtak. A szervező gondolat annyi volt, hogy kik voltak elődként, utódként vagy kortársként kapcsolatban vele. Aggasztó mértékben nem vagyok képben a spanyol képzőművészettel kapcsolatban. Pedig jó, tetszik.
Na amire ráfogtam a helyiekkel kapcsolatban az egy kicsit áthat mindent, amir eddig láttam. Talán úgy fogalmaznék, hogy igényesség az alkotásban.... Nem jó. Inkább körülírom. A kiállítások -- ez is, meg a kortárs is, amin esetefelé voltam -- mintaszerűen rendezettek, jól válogatva, jól világítva, megfelelő terekben, megfelelő keretekben, megfelelő mennyiségű látogatót engednek be egyszerre, jó a teremőrök tekintete, igényesek az útba igazító piktogrammok. De nem ez. Inkább a hiány. Nincs kivitelezésében igénytelen, tárgyként, tintapacák összességeként nem esztétikus, nem jó arányú festmény, montázs vagy szobor. Hiányzik a kortárs múzeumból a kartonból összedobott, csúnyán festett izé. Nincs plasztik. Vas van meg agyag, ha kell. Egy fickó azzal játszik például, hogy épületeken meg bútorokat mintáz meg vaskosan anyagból majd egy gerendával összeveri őket. Ez után mázasan kiégeti az eredményt. Na az is olyan, hogy simán elmennének a cuccok egy budai villa nappalijának sarkában talapzaton.
Igényes. Minden. Jó ránézni. Jó a szemnek.
